A műanyag a 20. század elején sokáig az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró innovációnak számított, hiszen a kapcsolódó csomagolási technológiák tették lehetővé végső soron a sorozatgyártás elindulását. Azóta nagyot fordult a világ, és gyorsan be kellett látnunk, hogy az olcsó, sokoldalú szintetikus anyaggal legalább annyi a baj, mint amennyi hasznot hoz.
Bár az újrahasznosítás szükségét felismerve a döntéshozók már évtizedekkel ezelőtt elkezdtek lépéseket tenni annak érdekében, hogy a műanyag okozta probléma még a kezelhetőség keretein belül maradjon, de a dolog finoman szólva is kicsúszott a kezükből. A különféle műanyagok - mindamellett, hogy rendkívül lassan bomlanak le - sérülékenységükből kifolyólag, egy hosszú folyamat részeként apró darabkákra esnek szét, szennyezve a környezetet.
A probléma mára odáig fajult, hogy szinte nem maradt a bolygón olyan hely, ahol ne találtak volna már apró, néhány mikrométertől néhány milliméterig terjedő nagyságú műanyagdarabkákat. Ezek ellepték álló- és folyóvizeinket, kimutathatóak az esőben, talajban, a levegőben, különféle élelmiszerekben, az állatokban és az emberi szervezetben is.
Legutóbb éppen emberi herékben fedezték fel a plasztikdarabkák jelenlétét, most azonban, ha lehet, még problémásabb helyen tűntek fel. Az Új-Mexikói Egyetem munkatársai egy idei kutatás során elhalálozott emberi donorok agyát vizsgálták, és arra jutottak, hogy mind tartalmazott mikroműanyagot, ráadásul nem is keveset.
Bár korábbi vizsgálatok is tanúskodtak már erről a tendenciáról, a szennyezettség mértéke a vizsgálatban részt vevő tudósokat is meglepte. Összességében elmondható, hogy a vizsgált alanyok agyszöveteinek tömegét mintegy 0,5 százalékban a keresett műanyag tette ki. Ez ijesztő, hiszen az érték sokszorosa annak, mint amit más szerveikben, például a májban és a vesében találtak.
Ugyan pontos ismereteink a mai napig nincsenek arról, hogy a szabad szemmel alig látható darabkák jelenléte miként befolyásolja szervezetünk működését hosszútávon, ám az eddigi állatkísérletek és egyéb tudományos kutatások alapján nagy valószínűséggel felelhetnek olyan betegedések kialakulásáért, mint a szív- és érrendszeri megbetegedések, meddőség és a rák.
A kutatás arra is rámutatott, hogy a problémás részecskék koncentrációja évről évre nő, hiszen egy 2016-os vizsgálat mintáiban csak a mostani mennyiség felét tartalmazták az emberi donoroktól származó agyszövetek. Ez a növekedés egyébként párhuzamot mutat a vizsgált élővizek szennyezettségi mutatóival is.
Sokan úgy vélik, hogy a megoldás valamiféle szabályozás formájában érkezhet el, amit az amerikai környezetvédelmi minisztérium és az ENSZ is szorgalmaz már, ám egy egységes globális egyezmény megszületése és elfogadása még igen messze lehet. Addig maradnak az egyéni felelősséget kihangsúlyozó jó tanácsok, hogy használjunk kevesebb műanyagot, ám ennek haszna a multikat jobb belátásra bíró egységes politikai szándék nélkül minimum megkérdőjelezhető.