Az agroökológia nem újkeletű dolog. Már az 1930-as években is létezett ez a határtudomány, de csak az 1970-es években kelt önálló életre azáltal, hogy szükségképpen gyakorlattá kellett alakítani az elméletet annak érdekében, hogy ne omoljanak össze az élelmiszeripari rendszerek.
Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) hivatalos értelmezése szerint
az agroökológia a növények, az állatok, az emberek és a környezet közötti kölcsönhatások optimalizálására törekszik, miközben figyelembe veszi azokat a társadalmi szempontokat, amelyeket a fenntartható és igazságos élelmiszerrendszer érdekében kezelni kell.
A gazdák Európa-szerte traktorra ültek és utcára vonultak, hogy tiltakozzanak, és ezt nem ok nélkül tették. Az infláció, a kontinensen túli importtal való verseny és az éghajlatváltozás elleni küzdelem költségei fokozatosan lehetetlenítik el a helyi közösségek mezőgazdasággal foglalkozó rétegeit.
Bár a tüntetések is fontosak voltak az érintettek hangjának hallatásában, de hosszútávon csak olyan politika segíthet, ami megérti a változtatás szükségét, és olyan helyzetet teremt, ami lehetővé teszi az agroökológiára való átállást. Egyszerűen fogalmazva, olyan gyakorlatokra van szükség, amelyeknek célja az agrár-élelmiszeripari rendszerek alapvető átalakítása, az élelmezési szegénység elleni küzdelem és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás.
Ilyenek gyakorlatok például a helyi mezőgazdasági termékek, ellátási láncok előnybe részesítése, méhlegelők telepítése, különböző fenntartható eljárások elterjesztése, a megváltozott feltételeknek megfelelő eljárások és növények propagálása és a folyamatos adaptálódásra való képesség.
Ehhez a szemléletváltáson túl szükség van politikai akaratra is uniós és nemzeti szinten egyaránt. A kormányoknak az agroökológiának kedvező feltételek biztosítása mellett olyan ösztönzőket kell biztosítania, amik minden szempontból támogatják a jó gyakorlatok kialakulását, kiemelt nemzeti ügyként kezelik az ágazatot.
Az irányzat képviselői szerint át kell gondolni a területalapú támogatások rendszerét is, és elbillenteni egy olyan irányba, ahol legalább annyit nyom az is a latba, hogy milyen eljárással és milyen minőségű élelmiszert termelnek a gazdák az adott területen. Tisztességes és versenyképes árat kell kapnia a gazdáknak a terményükért, amit akár évente újragondolt szerződésekben rögzíteni is szükséges.
Ezenkívül az uniós politikáknak támogatnia kell az agrárökológia helyi és területi piacainak kiépítését, az infrastruktúra és egyéb élelmiszer-feldolgozó létesítmények, marketingstratégiák és a kistermelői piacokat összekötő közbeszerzések kialakítását. Ez persze messzire mutat, és tulajdonképpen szükségessé teszi, hogy a nemzetközösség közös agrárpolitikájának főbb irányait az alapoktól újragondoljuk.
Európának a gazdálkodókat és az ő igényeiket kell az szem előtt tartania. Ennek - az irányzat képviselői szerint - egyetlen módja, ha egy, az agroökológiai elveken és a fenntartható mezőgazdaságon alapuló élelmiszerrendszer átalakítása felé haladunk.