Az idei év sok ország számára az áradásokról szólt: Kanadától, Nyugat-Európán át Indiáig és Ausztráliáig lehetne sorolni a halálos áldozatokkal és komoly anyagi kárral járó árvizeket. A témával kapcsolatban Ilan Kelman, a University College London a természeti katasztrófák és az egészségügy összefüggéseit vizsgáló professzor nemrég a Phys.org oldalán számolt be a kockázatok feltárásával és a lehetséges megoldásokkal foglalkozó kutatásáról.
Ahogy a szakember írja, szinte mindegy, hogy mennyi csapadék szakad egy adott területre, a katasztrófák java olyan emberi döntések miatt történik, amelyek potenciálisan emberéletek százait vagy ezreit teszik kockára, és amelyek természetükből fakadóan megelőzhetőek lennének.
Tudatos tervezéssel és edukációval hatékonyan csökkenthetők az elkerülhetetlen természeti katasztrófák negatív hatásai (Fotó: USDA.gov)
A kanadai áradások és földcsuszamlások például legalább négy halálesetet is okoztak, emellett több autópályát járhatatlanná tettek és több település teljes lakosságát is ki kellett telepíteni. Kelman rámutat, hogy egyrészt az áradásokat okozó esőzések nagy valószínűséggel az emberi működés következtében kialakuló klímaváltozás eredménye, emellett azonban a jelentős mennyiségű csapadék negatív hatását fokozta az erdőirtás, illetve az árterekbe való építkezés.
Hasonló okok állhattak a 2018-as indiai áradások mögött, amelyben legalább 22 ember vesztette életét. Ennél is hajmeresztőbb az idén júliusban a németországi Altena városában pusztító áradások esete: itt ugyanis már évtizedek óta ismert volt, hogy magas az árvízveszély, sőt, még az áradásra figyelmeztető jelzőrendszert is kiépítettek, amely napokkal a komoly esőzések előtt jelezte a közelgő bajt, azonban ezzel az információval senki sem kezdett semmit.
Mint látható, a fenti tragikus esetek mindegyike kivédhető lett volna, tudatosabb tervezéssel, okosabb építkezéssel, az erdők és folyók megfelelő gondozásával. Olyan tényezők is enyhíthették volna a bajt, mint a szegénység felszámolása és a megfelelő biztonsági oktatás - például a német árvízjelző rendszer információit illetően.
A jó példát ebben az esetben Banglades jelenti. Az ázsiai országban rendszeresen pusztítanak ciklonok, míg azonban 1970-ben még több százezer áldozatot követelt egy hasonló természeti katasztrófa, 1991-ben pedig több mint százezret, addig, az országos és helyi kormányzatok erőfeszítéseinek köszönhetően 2020-ban és 2021-ben a ciklonok áldozatainak száma már csak néhány tucatra rúgott. Persze pár tucat ember halála is tragikus, de összemérhetetlen azzal, amikor tízezrek halnak meg. A kilencvenes évek óta eltelt időben annyi történt, hogy a helyi önkormányzatok kialakították a megfelelő információs rendszereket, amelyekkel tájékoztatni tudják a lakosságot, megerősítették a lakóhelyek védelmét - gátakat emeltek, illetve korlátozták a beépíthető területek mértékét - és evakuációs protokollt dolgoztak ki a lakosság menekítésére.
Szintén beszédes, hogy Texasban, ahol rendszeresen pusztítanak hurrikánok, a XX. század elején hatezer áldozatot követelt egy hurrikán. Ehhez képest a 2005-ös Rita hurrikán már csak ott követelt emberéleteket, ahol a texasi vezetők engedélyezték, hogy árterületekre építkezzenek, ráadásul az ott élőknek semmilyen tájékoztatást, útmutatást nem nyújtott, hogy mi a teendő áradás esetén.
A Texasban pusztító hurrikánok főleg az ártérbe épített otthonokat érintették (Fotó: Texasflood.org)
A gátak és védművek emelése ugyanis nem feltétlenül elég: ahogy Kelman rámutatott, ezek a műtárgyak hatékonyan megvédik a mögöttük fekvő területeket a kisebb árvizektől, azonban nem szabad azt gondolni, hogy akkor oda egyből építkezni is lehet. Ha ugyanis jön egy komolyabb áradás - márpedig a kutatásokat elnézve nem az a kérdés, hogy jön-e, hanem, hogy mikor - akkor ugyanúgy tragédia lesz a vége.
Pozitív példaként Toronto esetét lehet említeni: miután 1954-ben a Hazel nevű hurrikán több mint 80 emberéletet követelve átvágott a városon, az akkor elárasztott területekről egyszerűen száműzték az épületeket és nemzeti parkká alakították azokat. Napjainkra ezek a területek kedvelt közösségi térré váltak, ahol ráadásul a növény-, és állatvilág is új otthonra talált. Az idő pedig igazolta, hogy ez volt a helyes döntés: amikor 2003-ban és 2012-ben az Isabel és Sandy hurrikánok elérték Toronto városát, sok volt ugyan a kidőlt fa és jó néhány villanyvezeték is leszakadt, de épületek nem dőltek össze és mindössze egyetlen halálos áldozattal járt a pusztítás.