Az MTI szerdán számolt be róla, hogy az Országgyűlés elfogadta az élelmiszer-pazarlás csökkentését elősegíteni hivatott törvényjavaslatot, amelynek értelmében a százmilliárd forintnál nagyobb árbevételű élelmiszer-üzleteknek (Aldi, Auchan, Lidl, Penny Market, Spar, Tesco) 2022. február 1-től fel kell ajánlania az államnak azokat az élelmiszereket, amelyek közelednek a minőségmegőrzési határidejükhöz.
A törvény szerint a nagy láncoknak 48 órával a határidő lejárta előtt kell felajánlania az élelmiszereket, ez alól csupán a két napnál rövidebb lejárati idejű termékek mentesülnének. A törvény emellett 2,5-ről 2,7 százalékra emeli az említett üzletláncok kiskereskedelmi adójának legfelső sávját is.
Az élelmiszer-pazarlás elleni leghatékonyabb fegyver, ha elkerüljük a felesleg termelését (Fotó: Scopio/Luca Azzena)
A láncoknak tervet kell készítenie az élelmiszerhulladék mértékének csökkentéséről, amelyeket az úgynevezett élelmiszermentő központnak kell majd benyújtani, emellett élelmiszermentési felelőst is ki kell jelölniük. Az a cég, amelyik ezt elmulasztja, vagy 2 százalékkal meghaladja az élelmiszer-hulladék tervezett mennyiségét, bírságra számíthat.
Kíváncsiak voltunk, hogy a magyar törvény mennyiben igazodik az Európai Unió más országaiban működő élelmiszermentési megoldásokhoz, ezért Szöllősi Réka független élelmiszerpolitikai elemzőt kérdeztük a külföldi gyakorlat és a hazai elképzelések különbségeiről és közös metszetéről.
"Mielőtt mélyebbre mennénk, fontos körüljárni, hogy a törvénynek mi az apropója, a jelentősége" - hangsúlyozta Szöllősi Réka. "A törvény ugyanis részben a fenntarthatóbb élelmiszer-ellátás kialakításának egyik eleméről, azaz az élelmiszerpazarlás elleni küzdelemről, részben az élelmiszerdonációról szól. Ismert szomorú statisztika, hogy a világon termelt élelmiszerek harmadát elpazaroljuk, azaz legyártjuk, de végül nem az emberek fogyasztják el. Azt is tudjuk, hogy 2050-re jelentősen megnő a populáció, ezzel kapcsolatban afféle hivatalos adatként azt szokták mondani, hogy addigra körülbelül 50 százalékkal több élelmiszert kellene termelnünk. Valójában viszont, ha ezt az elpazarolt egyharmadot meg lehetne menteni, az már akár elég lehetne ahhoz, hogy ezt az embertöbbletet el tudjuk látni élelmiszerrel, de legalábbis nagyot lendítene az előttünk álló globális élelmezési kihívások megoldásában . Ezek között az egyik legnagyobb megoldaldandó probléma ugyanis az, hogy a mezőgazdasági termelésre fordított földterületek nagyságát nem lehet továbbnövelni, ahogy az élelmiszergyártás ökológiai lábnyomát sem.
Azaz sokkal több élelmiszerre lenne szükségünk, ugyanakkora helyen megtermelve, de kisebb környezeti terheléssel.
A 2015-ös párizsi éghajlatvédelmi egyezményben szerepelnek úgynevezett fenntarthatósági fejlesztési célok (sustainability development goals - SDG), amelyekhez kapcsolódik az az uniós vállalás, hogy 2030-ra Európa megfelezi a területén keletkező élelmiszer-hulladékok mennyiségét. Fontos azonban, hogy itt még mindig a veszteségekről van szó, nem pedig az élelmiszerek donációjáról, adományozásáról, amiről a magyar jogszabály szól."
Az élelmiszer-pazarlás elleni fellépés lényege a megfelelő logisztika (Fotó: Scopio/Ammar Alshaikh)
A szakember rámutatott, hogy első lépésként arra lenne óriási szükség, hogy az emberek fejében világossá váljon: életmódunk és táplálkozásunk fenntarthatóságért azzal tehetjük talán a legtöbbet, ha elkerüljük a pazarlást.
"Az élelmiszer-hulladék mennyiségén a leghatékonyabban megelőzéssel lehetne segíteni" - magyarázta Szöllősi Réka. "Azaz, meg kell nézni, hogy az alapanyagok termelésétől a hűtőszekrényekig vezető úton hol jelenik meg a pazarlás. A kereskedelemben, illetve a gyártás során ennek elég csekély a mértéke, a pazarlás több mint fele a fogyasztói oldalon jelenik meg, azaz elengedhetetlen, hogy a lakosság sokkal tudatosabban kezelje ezt a kérdésr, ehhez pedig oktatásra, felvilágosításra lenne mindenek előtt leginkább szükség. Meg kell értenünk, hogy a pazarlás nem csak a pénztárcánkra hat negatívan, hanem a környezetünk állapotára is. "
A független élelmiszerpolitikai elemző rámutatott, hogy az Európai Unióban három fejlettségi kategóriára lehet osztani a tagországokat, aszerint, hogy mennyire készültek fel az élelmiszerdonáció szervezett kezelésére. A hatékony adományozási rendszer kialakítására azért is nagy szükség lenne, mert ezzel két legyet lehet ütni egy csapásra: egyrészt csökkenthető az elpocsékolt élelmiszer mennyisége, a másik oldalon pedig javulna a rászorulók, rossz körülmények között élők élelmezése is.
A magyar törvénnyel kapcsolatban több ponton kissé homályos a kép (Fotó: Scopio/Suparerg Suksai)
"Az EU 2020-ban végzett egy kutatást az egyes országokban működő gyakorlatokról: ebből kitűnik, hogy a hatékony élelmiszermentés viszonylag jól körülhatárolható tényezőktől függ" - hangsúlyozta Szöllősi Réka. "Azaz, nagyon hasonlít azoknak az európai országoknak a viselkedése, amelyek igazán sikeresek ezen a téren, és azoké is, amelyek kevésbé. Az élvonalat Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia képviseli. Ezekben az országokban az a közös, hogy "holisztikusan", átfogóan kezelik ezt a kérdést.
Úgy tűnik, hogy a sikeres élelmiszermentés szempontjából nem az a fontos, hogy az állam beavatkozik-e, illetve, hogy milyen a törvényi szabályozás, hanem, hogy az egész rendszer jól meg legyen szervezve és minden érintett felet megfelelően tájékoztassanak arról, hogyan járulhat hozzá a sikerhez, vagyis ahhoz, hogy a lehető legtöbb élelmiszert meg lehessen menteni.
Mindenhol, ahol jól működnek ezek a folyamatok, ott az összes érintett - élelmiszergyártók, kereskedők, karitatív szervezetek - bevonásával pontos útmutatók készülnek és részletes protokollokat alakítanak ki az élelmiszer-adományozásra vonatkozóan. Erre azért van szükség - amit laikusként sokszor nem látunk - mert, ha élelmiszermentésről van szó, két komoly problémát kell megoldani és beilleszteni a piac működésébe.
Az egyik a feleősség kérdése, azaz, hogy ki a felelőse az adott élelmiszer higiéniai állapotának és biztonságos fogyaszthatóságának. A másik pedig, hogy mi az az időpont, ameddig egy élelmiszer fogyasztható marad.
Ez utóbbi azért nagyon nehéz, mert ahányféle élelmiszer, annyiféle lejárati időről beszélhetünk. A cégek pedig érthető módon óvatosak, mivel kevés információjuk van arról, hogy az adományozási folyamat során mikor, minek, ki a felelőse, ezért akár ódzkodhatnak attól, hogy bevonódjanak. Ahol sikeresen működik ez a rendszer, ott nagyon alaposan körülírták az összes lehetséges szituációt és mindenkinek világos képe van arról, hogy ki, milyen szintig felelős. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy ha egy gyártó átadja a termékét a kereskedőnek, a kereskedő pedig a minőségmegőrzési idő lejárta környékén továbbadja egy karitatív szervezetnek - vagy jelen esetben az államnak - akkor ki a felelős, ha ezt valaki később megeszi és valamilyen baja lesz tőle."
A pazarlás elleni törvény felületesen kezel egy rendkívül komplex területet (Fotó: Scopio/Quiony Navarro)
A szakember hangsúlyozta, hogy a termékek állapotáért vállalt felelősség kérdése nagyon fontos gyakorlati tényező. A donáció során meg kell oldani a felelősség átruházásának kérdéseit, mert az érintett szereplőknek látnia kell, hogy mi történik a termékeikkel és azért ők milyen mértékben viselnek felelősséget.
"Nem az a lényeg, hogy kötelezzék a kereskedőket a termékek átadására, mert az európai példák alapján ez legfeljebb csak egy apró szelete lehet a megoldásnak" - mutatott rá Szöllősi Réka. "Az ördög ugyanis a részletekben rejlik. Eleve fontos különbséget tenni a minőségmegőrzési idő és a fogyaszthatósági idővel rendelkező temékek között. Utóbbival az élelmiszerbiztonsági szempontból érzékenyebb készítményeknél találkozunk mint például a gyorsan romló, hűtést igénylő tej-, vagy hústermékek. Ezeket sem kell rögtön kidobni a lejáratot követően, nyugodtan az érzékszerveinkre hagyatkozhatunk annak megállapítására, hogy ehetők-e még néhány nappal később. A minőségmegőrzési idő ezzel szemben jelenthet akár heteket vagy hónapokat is, amíg a termék biztonságosan fogyasztható marad.
A magyar törvényben ez utóbbi termékekről van inkább szó, de még ott is fontos szempont, hogy ki mondja meg, vagy meg lehet-e egyáltalán határozni, hogy a lejáratot követően meddig fogyasztható biztonsággal a termék. Az adományozási útmutatók többek között azt a célt szolgálják, hogy a felelősség és a fogyaszthatóság kérdését megfelelően és minden szereplő számára világosan körüljárják."
Stratégia nélkül nem oldható meg az élelmiszer-pazarlás problémája
A jól működő francia rendszerre jellemző, hogy ott első sorban nem a veszteség mérséklésére hoztak szabályokat, hanem az adományozás, a donáció körülményeit szabályozták és még ez sem feltétlenül elég az olajozott működéshez.
A legsikeresebb élelmiszermentő országokban komplexen kezelik az egyébként is nagyon összetett problémát (Fotó: Scopio/Pablo Nidam)
"Az ottani szereplők arról számoltak be, hogy a legfontosabb kérdéseket a törvényben megfelelően "körülbástyázták", ennek ellenére a megvalósítással még így is akadnak problémák" - magyarázta Szöllősi Réka. "Ezt látni kell ahhoz, hogy értsük, a magyar törvény nem fogja megoldani az élelmiszerhulladék kérdését, mert nincs mögötte stratégia, nincsenek mérhető célok, megfelelő útmutatók, fogódzók az érintettek számára és nem átfogóan, komplexen kezeli a kérdést. Az olaszok még ennél is tovább mentek, mert ők egészen pontosan meghatározták a felelősségi köröket is. Az olasz modell kiváló példa a komplex állami stratégiára, ami a termőföldeken, az átvevők hiánya miatt ott maradó termények hasznosításától a fogyasztói edukációig mindent érint, ráadásul nagyon következetesen. Látható, hogy az állam a szervező szerepét tölti be, nem lép elő tulajdonossá, mint Magyarországon. Az olasz megoldás tökéletes példája annak, hogy akkor lehet sikeres egy ilyen törvény, ha megvan az összefogás az érintett szereplők között. Az együttműködésre óriási szükség lenne, mert csak akkor lehet jól kezelni ezt a területet, ha mindenki tudja, hogy mi a szerepe és ehhez tudásban és szervezésben is kap támogatást."
A szakember szerint az élelmiszer-pazarlás elleni intézkedéseknek valójában a logisztika problémáira kell választ adnia.
"Lehet egy országnak nagyon jó törvénye, stratégiája, de a probléma, ami Magyarországon is adódik, az, hogy a lejáró élelmiszerekért oda kell menni az üzletekbe, azt el kell szállítani, megfelelően tárolni és szét is kell osztani. Ennek ki a felelőse? Az élelmiszerbiztonsági kérdéseknek ki a felelőse?" - tette fel a lényeges kérdéseket Szöllősi Réka. "Ezt a munkát jelenleg főleg a karitatív szervezetek, önkéntesek végzik, de az ő kapacitásaiknak is vannak határai, korlátai. A francia példa mutatja, hogy még ott is sok a gyakorlati probléma, ahol egyébként a keretrendszer jól ki van alakítva. Mindenkinek az összefogására, együttműködésére szükség van, az nem elég, ha az állam hoz egy ilyen törvényt, mert az nem fogja a kérdést, az ételmentés ügyét megoldani. Arra lenne szükség, hogy megszerveződjön egy, a különféle minisztériumokat, civileket és karitatív szervezeteket bevonó, összefogó mozgalom, felmérni, hogy ezen belül milyen szerepek, milyen kapacitások vannak, hol mekkora a veszteség mértéke, hova érdemes koncentrálni az erőforrásokat.
A szakértő szerint a mostani hazai törvény egy idén márciusban bevezetett uniós jogszabálykiegészítés hazai implementációja, néhány sajátossággal.
A törvényen túl a fogyasztók edukációjára is nagy szükség lenne (Fotó: Scopio/Maksim Chernyshev)
"Magyarország eddig a konzervatívabb jogszabályi megközelítést alkalmazta a minőségmegőrzési idő lejártához közeledő élelmiszerek donációjával kapcsolatban" - magyarázta az elemző. "A márciusi kiegészítés előtt itthon nem engedélyezték a minőségmegőrzési idő lejáratát követő adományozást . Ennyiből a magyar jogszabály az uniós elvet implementálja, viszont abban nem szerepel, hogy az élelmiszerek tulajdonjoga az államra szállna át, így ez hazai sajátosságnak tekinthető. Ez viszont nem javítja a rendszer működésének hatékonyságát, éppen a felelősség már említett kérdései miatt sem. Az sem szerencsés, hogy a rövid időn belül alkalmazandó magyar törvény mellé egyelőre legalábbis nincs semmiféle útmutató az érintettek számára, pedig más országok példája alapján igazából ez lenne a siker záloga, önmagában viszont ennyi nem elég."
Az élelmiszerpazarlás csökkentését célzó stratégiákban közös, hogy egy sajátos hierarchia mentén kezelik a lejáró élelmiszerek kérdését. A négy sarokkő a megelőzés (prevent), a donáció (reuse), visszaforgatás (recycle) és a kármentés (recover).
"A legfontosabb a megelőzés, azaz arra kell törekedni, hogy eleve ne jöjjön létre felesleg" - mondta Szöllősi Réka. "Ha viszont már létrejött, első körben emberi célú felhasználásra van szükség, ezt jelenti a donáció. Ha ez sem megoldható, akkor jöhet a visszaforgatás, például állati takarmányként, hogy az élelmiszer-körforgásból ne kerüljön ki a termék. A sor vége pedig a kármentés, amikor az élelmiszerből például biogáz készül, hogy legalább ennyi hasznunk legyen belőle. Ez pedig megint logisztikai kérdés, hogy az érintetteknek ne legyen drágább a donáció vagy a visszaforgatás, mint az, hogy kidobják vagy biogázként hasznosítják az élelmiszert. Ehhez megfelelő állami ösztönző rendszerre is szükség van, az önmagában biztos nem segít, ha átveszi az állam a lejáró élelmiszerek tulajdonjogát. Jó pár uniós országban jól működik ez a rendszer, róluk lenne érdemes példát venni."